Bertók Évánál jó lenni. Összeülnek a nők, és varázsolnak. Gyömöszölik, ütögetik, máskor simogatják, becézgetik az agyagot. Vízzel sárrá kotyvasztják, vagy hajszárítóval szinte kővé dermesztik. Ezer és ezer formává gyúrják, színezik, mintázzák, gyertyatartóvá, edénnyé, szoborrá, lámpává nemesítik. Ami múlt héten még egy sárkupac volt, egyszer csak körbecsodált fénylő ékesség lesz.

Alkotás közben a nők megbeszélnek ezt-azt. Füstölő illatban, keleties fűszerezésű lencseragut falatozva megfejtik a világot. Mit megfejtik. Kitalálják, megteremtik! Becsszó.

Én is itt találkoztam először a kerámiázás sikerélményével. Régóta érlelgettem már a gondolatot, hogy azért mégis csak jó lenne megnézni, milyen érzés is agyagozni, nem csak távolról csodálni a kerámiák ősi gyökerű, és mégis folyton megújulásra kész, izgalmas világát.

Aztán eljött az ideje, és az utam Bertók Évához vezetett, ebbe a nagyablakos, napfényes belvárosi művész-nappaliba, ahol elsajátíthattam a prekolumbian technika alapjait, amit aztán otthon tovább gyakorolhattam, és ráépíthettem más fogások megtanulását is. Ez a tanulási folyamat persze még bőségesen tart, mondhatni, igen csak az elején járok. De élvezem minden percét! Kivéve, mikor valami alkotás közben elreped, összerogyik, vagy száradás esetleg szállítás alkalmával eltörik, esetleg az égető kemencében történik valami kevésbé örömteli esemény, ésatöbbi ésatöbbi. Az agyag megkívánja a figyelmet és a körültekintő gondoskodást, és még így is történhetnek váratlan események.

Igazságtalan lenne, ha nem említeném meg, hogy Évához néha férfiak is járnak. Kreatív, érzékeny férfiak, akiknek a nők, természetesen,mindig nagyon megörülnek. Ez remélem, nem hangzik ijesztően.

Évánál először gömb alakú mécsest, aztán szívformájú lámpát, majd gipszformájával mécsestartót készítettem, és nála születettek meg az első tálak is.

Sőt! El ne feledjem. Épp akkoriban gondolkodtam azon, hogy elvégzem az MMSZKE három éves szocioterapeuta, és művészetterápiás csoportvezető képzését, amihez tulajdonképpen Éva adta meg a „végső lökést”. Menj Németh Lacihoz, én is hozzá jártam, mondta, és én pedig mentem. Azóta már több csoportot vezettem, mint szocioterapeuta, és remélem, még fogok is. Mint ahogy a kerámiához is – kisebb, nagyobb kihagyásokkal, de folyton visszatérek.

Így hát Évának tulajdonképpen kétszeres köszönettel is tartozom.