írás, prózák

Tündér Lala

Ő mindig valahogy más volt, nem érintették mindennapi gondok. Ábrándos gondolataiba, vagy a körülötte zajló történések szemlélésébe merülve, ha pedig úgy tartotta kedve, aktív résztvevőként ismerkedett a világ belső és külső tartományaival. Nem aggodalmaskodott, nem toporgott bizonytalanul, és általában úgy tűnt, minden nagyon tetszik neki, amit lát.
Nyári szünet volt, mi meg szokás szerint bandába verődve bóklásztunk a környékbeli réteken. Régi, összeszokott csapat volt, gyűjtöttük a hegeket meg a történeteket. Akkoriban Tündér Lala volt az egyetlen, aki már vezetett autót. Géza – aki sokat olvasott, mert író akart lenni – nevezte el Lajost Tündér Lalának. Azt mondta, Lala olyan, mint aki folyton láthatatlan tündérekkel, manókkal meg unikornissal az oldalán sétálgat.
Tündér Lala már ült kormánynál, nem árulta el, hol és hogyan tanulta meg, de tudta hogyan kell beindítani a motort, meg gázt adni, ilyenek. Legalábbis nagyon hihetően beszélt erről. Így mikor a falun kívül bandukolva egyszer csak megláttuk, hogy Tóni bácsi autója megint az út szélén parkol, ő meg a közeli fa tövében horkol, házi szilvát ölelgetve, némán egymásra sandítottunk, és bepattantunk a Zsiguliba, mind a heten.
Várakozva pislogtunk Tündér Lalára, aki a tőle megszokott ábrándos félmosollyal lóbálta lábát és nyújtózkodott a pedálok felé, miközben laza eleganciával elfordította a zárban hagyott slusszkulcsot. Az autó rándult párat, aztán kicsit átlósan, de azért az úton maradva, igen lassan pöfögve elindultunk. Az első megilletődött pillanatok után mindannyian egyszerre kezdtünk lelkes kiabálásba, szaktudásunkat fitogtatva, ki a sebességváltó használatáról győzködte a sofőrt, ki azt tudta jobban, hogyan kéne fognia a kormányt, egy merő hangzavar és nyüzsgés volt a rozoga jármű belseje. Kívül meg füstölgött, veszettül, Tóni bácsi ugyanis, mint később kiderült, a szerelőt várva telepedett le az almafa alá. Ő maga mindenesetre eleinte gond nélkül hortyogott tovább, mi pedig döcögve, prüszkölve haladtunk az ellentétes oldali sekély árok irányába.
Amibe szépen bele is navigáltuk a járművet, így gurultunk, az út mentén. Addigra már nagyjából négyen kapaszkodtunk a kormányba, a kis Gergő meg a pedáloknál kuporogott, úgy tűnt, fél, s ezért a féket kereste. Jót nevethettünk volna a végén.
A nagy tülekedésben a kis Gergő fészkelődött lent, a vezetőülésen pedig akkor már ketten voltunk Lalával, és közben Géza is a hátunk mögül a kormányt fogta, az anyósülésen meg Gólya hajtogatta, hogy nem fér el rendesen, most már valahogy álljunk meg. És akkor, egyik pillanatról a másikra, menet közben kinyílt a sofőrajtó, a résen pedig kicsusszant Lala, Tündér Lala. Pár másodpercre rá a kis Gergő ráült a fékre, az autó pedig olyan hirtelen állt meg, hogy egy hatalmas kupacként, egymás hegyén-hátán találtuk magunkat az utastér elejében.
Mikor kikászálódtunk, még senki nem vette észre, hogy nem teljes a létszám. Aztán megláttuk a két kart a fűben, ahogy kilóg a Zsiguli alól. Hiába húztuk már ki a testet. Addigra Tóni bácsi is magához tért, szaladt felénk és rekedten ordibált, mi a hétszentségét csináltok már megint büdös kölkök, agyonverlek titeket.
Akkor nyáron úgy hallottam, Tóni kitolta az autóját a falu szélén nem messze az almafától, a fűre. Letakarta fehér ponyvával, és téglákat pakolt rá.
A következő évben, gondoltam, elmegyek, megnézem, de nem tettem. Mint ahogy az azt követő években sem. Azóta elmaradtak a vidéki nyarak, helyette jöttek a budapesti egyetemi évek, meg a munka, házasság, család.
De most valamelyik éjjel az autóval álmodtam. Hogy még mindig ott áll a mezőn, tégla nehezékekkel, fehér ponyvával. Mikor Ildinek, a feleségemnek, meséltem erről, azt mondta, az ő fejében olyan ez a kép, mintha valaki nehéz súlyokat pakolt volna a lepellel leborított, gondtalan szabadságra. Először gondolkodtam el azon, vajon miért nem mertem soha megnézni az öreg Tóni különös mementóját.
Azt hiszem, attól féltem, nem lesz meg a válasz akkor sem. Akármeddig állok ott, asszociációkat, értelmet keresve, nem lesz meg a válasz arra, hogy tulajdonképpen miért történhetett ez meg velünk, azon a szikrázó, boldog nyári napon. Talán Tündér Lala azért volt mindig olyan különösen éteri, mert csak rövid időre jött el közénk? Vajon én voltam az, aki a nagy tülekedésben, vállával kilökte őt? És kalandjaink emlékével együtt szabadságom is, nehezékek foglyaként, a mezőn maradt?
Lehetséges, hogy Gólya is ezt gondolta magáról, mikor tanácsadó cége csődje után Koh Tao szigetére költözött, és búcsúzóul feltett egy giccses, mezítlábas, tengerparti fotót az instára, alatta hashtag: mindenkibekaphatjaújjászületésmárpediglétezik?

Fotó: Aknai Csaba

megjelent: Halszájoptika Képirodalmi Hálózat