írás, prózák

Nő. Már megint a nők. Mostanában mindig a nők. Mennyi idős lehet? Vajon szült már? Fog egyáltalán? Férje van? Vagy leszbikus? Aszexuális? Csinos? Igen, úgy tűnik, csinos, ez kissé zavaró is. Mert így felvetődik a kérdés, okos is-e, vagy csak szép. Jól áll a kezében a kamera, rendben, de tudja is használni? És úgy egyébként, tudja-e mit kell felvenni ahhoz, hogy aztán a legteljesebb képet láthassuk. Érti-e a lényeget, a világ folyásának lényegét, meg a nagypolitikát. Képes-e felmérni a racionális tényeket. Tud-e valóban higgadtan analizálni meg szintetizálni. Mert rendben, hogy érzékeny, meg csinos, hová lenne a világ az érzékeny, csinos nők nélkül. De ott van-e benne a férfiminőség is, az ész. A logika. S ha ott van, nem túl sok van-e belőle. Vagy ha nagyon másféle koordináták mentén lát, akkor azzal a másféleséggel hozzá tud-e tenni jelenlegi világunkhoz, mert most azért eléggé fontos, mit vesz fel a kamera, mit mutat meg a filmes. Nagy a felelősség. Szóval elbírja-e ezt, ezt a súlyt, ezt a felelősséget. Férfimunka, mármint, így szokás mondani, értik. Vajon a gyereke(k) eközben otthon egyedül? Vagy a férje a pesztra? Biztos szingli. Egy karrierista szingli, vagy egy elszállt művészlélek, tisztázatlan viszonyokkal.
Oké, kétségtelenül kecses, karcsú, kedves. És igen, úgy tűnik, nyugodtan, biztosan áll egy füstölgő káosz (?) közepén. Háború, pólusváltásos zselésedés, casablancai reptér, vagy egy régi Omega koncert, nem tudom. Valami változás, átalakulás, az biztos. Az emberiség transzmutációja, most leszünk Istenek vagy Ördögök, most derül ki, hogy az üstben fortyogó leves, melybe olyan régóta hordtuk és öntöttük a hozzávalókat, valójában miféle anyaggá nemesül. Vagy aljasul. Áll a változás közepén, vagy szélén, és nem fél. Mintha még mosolyogna is, ez mondjuk, megengedi a feltételezést, hogy mégsem túl okos. Mert annyira azért csak nem az, hogy még mosolyoghat is.
Persze talán mégsem ilyen végletes a helyzet. Vagy ha az, a nő egy olyan ponton áll (hol az a hely?), ahonnan a történés, amit felvesz, pusztán csak egy epizód, nem vég és nem kezdet, még csak nem is jó vagy rossz. Az, ami. És ő pedig az, aki.
Mégis, kinek veszi fel, minek a tanú, ki fogja ezt megnézni és ennek az egésznek mi értelme?
Hisz őt is fotózza valaki! A férje, vagy a kollégája, vagy a főnöke, aki biztosan férfi, legalábbis ha a statisztikákat nézzük.
De hová vezet ez a dilemma a világ végén, kezdetén, vagy akár Casablancában, és legfőképp egy Omega koncerten? Rázd a hajad, bébi! Pózolj! Mutass jól! És jegyezd meg a pillanatot, hogy aztán a túlélőknek elmondhasd, valójában működött-e a kamera, és ki készítette rólad, ezt a szuper fotót!

Fotó: Nagy Zopán

megjelet: Halszájoptika Képirodalmi Hálózat, és Minek Kollektíva Szilánkok című kiállítása, Kalideoszkóp ház, Esztergom