(Mese egy szuszra)

Egyszer, mikor éjjel
felmentem a dombra
láttam ott egy csillagot
a többiektől
kicsit fakóbban pislákolt
felnyújtottam a karom
elérem, ha akarom
gondolatban meg is simítottam.
És akkor hirtelen levált belőle
egy rész, az ő része
kezdett dőlni
a semmibe
zuhanva felém
elém a fűre
apró csillámot szórt az ég.
Én meg csak álltam
mozdulatlan
cipőm orrán
szépre fazonírozott
hernyó masírozott
és a holdfény becsíkozta a földet.
Szavam ne feledjem
fejem ismét felemeltem
a kis sápadt csillag fent figyelt
oldalán hiánnyal
és lent, ott nálam
a dombtetőn, hevert
a levált forma.
Más talán lehajolna
vissza kéne ragasztani!
Vagy varrni szokás?
Ki tudja, nem vagyok
csillagspecialista.
Hosszan tűnődve
tébláboltam
majdnem a hernyót is
agyontapostam
zavaromban
és talán órák teltek el
fáztam is
mennem kell
hagyok mindent úgy
magára
csak felnézek még egyszer.
De nem, persze hogy nem!
Inkább lehajoltam
forró lett tőle az ujjam
majd karom, vállam
mindenem
átsütött a véremen.
Pillanatra zsebre tettem
képzeletben
de aztán kihúztam a hátam
nyújtóztam, jobb kezemben
a csillag egy darabja
égetett
ballal egyensúlyoztam
az eget és a földet
közte önmagam.
Elnézést, suttogtam
elhagyott valamit
az egész egy része
gyönyörű
de ha már így alakult
visszaadnám
hisz épp ide esett
elém.
És elengedtem.
Csukott szemem mögött az ima
jaj visszatapadhatna
addig most már el nem megyek
így szebbet mesélhetek.
Vártam, vártam
jó sokáig
aztán félszemmel
láttam, elfogadta
kinyitva másikat is
nos, még ha maradt is
aprócska heg, oldalt…
Azóta járok meg minden domboldalt
égre emelt tekintettel
keresem
de nem találom.
Igazából nem is bánom!
Biztos begyógyult a seb
és azóta a kis csillag
sokkal fényesebb.