írás, versek

Menedék

Éjjel az égbolt titokzatos süvítéssel
kupolaként borul a földre
mintha őrzőnk vagy tanúnk lenne
talán e kettő ugyanaz.
Hagyja, hadd tévedjünk el fejünk lehajtva
sötét labirintusainkban, hátha közben
fel-fel tekintünk valami sugallatra
és mert annyira erős a vágyunk
vagy mert aki eleget félt már, azt sem bánja
ha rászakad az ég.
Nyakát hátrahajtva, ahogy megadja magát az állat,
mikor bízik, békül vagy halni kész
így néz az ember is a tiszta téli égbe
engedve, hogy fényévekről érkező csillagképe
mint öröklét, megtöltse idegrendszerét.

Nyugaton, a szomszéd faluból
hideg levegő óceáni emlékeiről ugatnak a kutyák
és a mélyfekete látóhatár időtlenre tágul.

De a víz, ahogy a fák is
időt teremt:
lassan törékeny tüskehegységet épít
hajnalra kifehéríti a völgyeket.
A deres földön valaki nyomot hagy.
Hegygerincen viadukt oszlopok derengenek:
évgyűrűiket vastag kéreggel óvó fatörzsek
folyvást újrakezdő ágaikkal (mikről idén is lekopott a múlt)
tartják az eget, véges-végtelen.

megjelent: DRÓT alkotói portál