írás, prózák

Hol lakik?

Úgy kezdődött, hogy gyorsan olajon és cukorral (megkövetem a sós cvekedli hívőket) megpároltam a káposztát, mert láttam, hogy ha nem kezdek valamit a múltkori, zöldségkrémleves összetevői közül megmaradt fél káposztafejjel, akkor hamarosan végig kényszerülök nézni lassú elmúlását, ami maga után vonná a kis fekete muslincák szaporodását is a konyhában. Mivel a hűtőbe nem fért be, tartottam tőle, hogy egy idő után úgy fog kinézni, hogy nincs kedvem enni belőle, másnak főzni sem, kidobni viszont még annyira sem szeretném. És akkor a fonnyadásnak induló káposztafejet a konyhapult szélére helyezve, óvatosan kerülgetve, szépen kibekkelném az időt, amikor egyszerűen már muszáj lesz megválni tőle. (Megjegyzem, bőszen ábrándozok egy komposztálóról, de mivel a környéken nem jellemző a kert végébe kupacolt gilisztavacsora-hegy divatja, kicsit még várnom kell, amíg összehozok egy csinos, hashtag mikroműanyagmentes komposzt tárolására alkalmas, kisebbecske, csinosabb konténert, vagy ilyesmit.) Szóval talán mondhatom azt, hogy részben a harmatlegyek távoltartása inspirált a káposztás tészta elkészítésére.

Már nagyon éhes voltam, gyorsan lereszeltem és belehelyeztem a serpenyőbe öntött olajra a még időben mennyei étekké nemesülő zöldséget, mikor rájöttem, hogy nincs otthon kockatészta. Se sima, se cakkos, fodros szélű. Gondoltam jó lesz más is, de hiába bűvöltem a csigaformájú, vagy a soványka hosszúkás, esetleg a nagy lapos formátumú bolti tésztákat, amik persze bőségesen felhalmozódtak a legfelső polc legmélyén, valahogy sehogy sem sikerült beléjük látnom a cvekedlit. Talán az éhség miatt, mert ha már nagyon kopog a szemem, homályos lesz a tudatom is. Egyszerűen nem bírtam mással elképzelni azt az olajban és cukorban (oké, eritrit volt, hagyjuk is) tocsogó káposztát, csakis sima szélű kockatésztával.

Úgyhogy hirtelen ötlettől vezérelve előkaptam egy tálat, beleöntöttem egy adag durumlisztet, rá tojást, meg vizet, mindezt összegyúrtam, közben rájöttem, hogy a durumhoz nem is kell tojás, de vitt a lendület, kit érdekel, gyorsan megszemléltem a Youtube-on egy orrsövényferdüléses, vagy nem túl jó kondiban levő, nagy tudású séf tésztagyúró technikáját, és hogy kihagytam-e valamit a házi tészta receptjéből, de nem, teljes volt a transz. Kis pihentetés után a tésztát lisztezett deszkán szépen kinyújtottam sodrófával, aztán felvágtam kockákra, és dobtam is a lobogó sós vízbe, hogy a most már egységből egymástól elkülönült kis lapocskák kedvükre pezsgőfürdőzzenek, amíg ki nem szedem őket, jól össze nem forgatom a serpenyőben a káposztával, és nem egyesülnek megint, a számban.  És M szájában, aki hazaérve azt mondta, köszöni, de már evett, nem éhes, majd először megette a maradék kihűlt tésztát, aztán másnap észrevétlen befalatozta a maradék nyers kockákat is. (Jövő héten újrázok, de ezúttal majd több tésztát készítek, hogy legyen egy kis nyers előételre való is, mindenkinek gusztusa szerint.)

Mert bizony mondom nektek, isteni finom lett! Tudtátok ti, velem együtt a felnőtt korukat egészen eddig a fantáziátlan zacskós tészták világában élők, hogy milyen csodálatos is a friss házi tészta?! Emlékeztek rá? Gyerekkorból, a nagyi konyhájából? Csak készítsétek el, és jönnek majd az emlékek is. Nekem jöttek, láttam a kezét, ahogy mesterszakácsokat megszégyenítő tempóban szeleteli a vékonytésztát, vagy amint húzza a rétest a hűs házban a nagy asztalt lefedő vászonterítőn, miközben bent ketyeg a falióra, kint meg kukorékol a kakas. Azok a túrós meg káposztás rétesek, házi tésztából! Drága Nagyi! Köszönöm neked ezt a káposztás tésztát! Köszönöm, hogy örökre itt vagy velem a sejtjeimben, hogy nem hagytad, hogy teljesen elfelejtsem: az egyszerű, házi készítésű tésztában lakik a Káposztás Cvekedli Istene! Ámen.

Ez egy nyilvános PONGYOLA PITYPANG poszt. Hogy mi az a PONGYOLA PITYPANG? Kattints, itt elmondom!

Become a Patron!