írás, prózák

Hazaviszlek

Tetszik itt, napfényes, tiszta, elegáns, szerintem kedvelni fogjuk, jó lesz új törzshelynek. És a pultos hölgy nagyon csinos. Eszembe jut róla valaki. Az adottságairól, ha érted. Gyerekkoromban apámat néha elkísérhettem a kocsmába. Nem meséltem még? Különös. Tulajdonképpen nem történt ott semmi soha, pusztán a füstszagú nadrágok és ráncos kezek közt néztem, ahogy a magasba nyúló felnőttek sárga foga hozzáütközik a feles pohárhoz, aztán felemelik karjukat, és erősen hátba veregetik egymást. Hónaljban kifeslett, elszíneződött ingjeiket bámultam, és figyeltem a testek és hangok erejét a félhomályos borszagban. Ildi, aki az imént eszembe jutott, hatalmas mellű, barna nő, folyton szélesen mosolygott rám. Az italoktól ragacsos pult szélébe kapaszkodva kihajolt, letekintett, Gyulácska, hát elkísérted apukád, kérdezte, illedelmes voltam, képzelheted, még gondolataimban is, nem sejtettem akkor, hogy időpocsékolás illedelmesnek lenni, úgyhogy igen, elkísértem, válaszoltam, és pislogtam felfele. Csodáltam rengő keblét és kissé koszos körmeit. Beugrott, hogy vacsora előtt nekem mindig kezet kellett mosni, de egyértelmű volt, Ildi olyan, akire efféle szabály nem vonatkozik, ő a kocsmárosnő, senki nem küldi el körömkeféért. Hangosan nevetett, és dekoltázsa teljességgel szorongás mentes volt, hogy a sok piától-e, vagy alkatilag, ki tudja. Csak álltam ott, apám mellett szorosan, ő, úgy tűnt, nagyon büszke rám, és igazán fontos neki, hogy közel maradjak, hogy mindenki előtt világos legyen, az ő fia vagyok, na és persze, hogy biztonságban tudjon, mert akármennyit ivott, mindig vigyázott rám.
Aztán este anyám nagyon haragudott, a gyerek ne lásson annyi részeget egy rakáson, ha már te nem bírod pia nélkül, legalább a fiad ne rontsd el, mondta. Nehezteltem a zsörtölődés miatt. Ráadásul mikor én is ott voltam, apám mindig kevesebbet ivott, volt benne tartás, úgy láttam. De hazaérve csak állt leeresztett vállakkal és kérdő tekintettel, mint akitől valami érthetetlen dolgot várnak el, olyat, mint mondjuk a kézmosás, amit a kocsmában nem is ismernek. Én meg inkább mentem a mosdóba, közben sajnáltam az öregem, meg Ildire gondoltam.
Jócskán felnőttem már, mikor megértettem, hogy is volt ez valójában. Apám pár pohár után folyton rám támaszkodott, mikor az alkohol megzavarta az egyensúlyát, vállamra tette kezét, én tartottam meg. Nem csoda, hogy fontos volt, közel legyek, tulajdonképpen nem ő vigyázott rám, hanem fordítva, én őrá, még ha nem is tudtam róla. Aztán hazafele, mikor csak homályosan sejtette, merre kell menni, én vezettem őt, nehogy rossz utcába forduljunk be. Milyen büszke voltam, hogy rám hagyja, mutassam az utat. Akkor azt gondoltam, tudja ő jól, csak hát így demonstrálja, hogy már milyen nagyfiú vagyok. Mentünk ketten egymás mellett, de én kicsivel őelőtte, dudorászva fordultam balra a második utcasarkon, majd rézsút jobbra a következő elágazásnál, ott aztán le szoktuk térni az aszfaltozott útról, tudtunk egy rövidebbet, a kertek alatt, ahogy emlegettük. Ő hallgatagon lépdelt utánam, néha pedig bekapcsolódott az éneklésbe. De igazság szerint, ha nem vagyok ott, haza se talált volna. Meglehet, ezért vitt magával, ha csak tehette. Ezt már sosem tudom meg.
Hogy mondod? Ó, igen, régen volt, talán igaz se volt. Idő van, mennünk kell, nem, hagyd csak, én fizetek. Persze, beugrunk az irodába, aztán hazaviszlek, ittál, ne vezess. Hogy hívják vajon a pultos hölgyet? Mon chéri, végeztünk, mennyi lesz?

Fotó: Nagy Zopán

megjelent: Halszájoptika Képirodalmi Hálózat